Hát én meg jól eltűntem! Nyuszi néhány barátja, ismerőse és üzletfele egy ideje rendszeresen érdeklődik, hogy mi van már, megszűnt az Instantmutter? Mire én önérzetesen közlöm, hogy ellenkezőleg, él és virul. Most viszont rákerestem és kiderült, tavaly nyáron szösszentem utóljára. Jé, akkor mindjárt jubilálok! Szóval...Mit is hozhatnék fel mentségemre? Talán, hogy a hétköznapjaim hajnali fél hattól este hétig másik gyermekemről, a Nyaklevesről szólnak? A hétvégéken pedig megpróbálom összekotorni és újraformázni magam, változó sikerrel. Na de ennek vége! Rohamos bővülésnek indultunk, azzal a nem is nagyon titkolt céllal, hogy egyrészt végre stabilan álljon a lábán kis vállalkozásunk, másrészt kicsit hátrébb léphessek végre szeretett fazekaimtól. Úgyhogy pillanatokon belül két, aztán három, aztán négy helyen levesezünk! Nem bolondultunk meg és nem is a mohóság vezérel bennünket, az élet írja (helyettem) a forgatókönyvet. A Budafoki úti kis üzletünk kifutotta magát. Megvan a törzsközönsége, akik szeretik, mi is szeretjük, de mivel az egyetem adja a törzsközönségét, kihasználtsága enyhén szólva necces. Ha összeadjuk a szüneteket, a hétvégéket, az ünnepnapokat, amikor diákok hiányában zárva vagyunk, akkor kiderül, hogy három éve tulajdonképpen 50% -os kihasználtsággal működünk. És persze hogy a rezsiköltségek nem tartanak téli, tavaszi, nyári stb szünetet! Úgyhogy elmondhatjuk, hogy a Nyakleves első három éve a korai kapitalizmusnak egy magyaros változatát hozta: az eredeti tőkefelhalmozás helyett az eredeti (nav) adósságfelhalmozást. A megoldás kézenfekvő: vagy be kell zárni kis boltunkat és olyan helyen újranyitni, ahol nem a tanév szabja meg a működésünket, vagy több lábra kell állni. És mivel megszakadna a szívünk, ha bezárnánk elsőszülöttünket, a második megoldásra voksoltunk. Sőt, mi fejest ugrunk az ismeretlenbe és szó szerint több lábra, szám szerint négyre állunk! De, ha kerekenként számoljuk, akkor még nagyobb számot kapunk. Furmányos megoldásunk következtében a következő pár hónapban már szabad hétvégém sem lesz. Mint a mérgezett egér fogok cikázni különböző levesosztó kirendeltségeink között, de ha ezt is túlélem, egyszercsak feláll a tuti rendszer és nekem csak annyit kell reggelente elsuttognom: Múkodj! És lőn...Ehhez nem is kell más, mint egy központi konyha, sok lelkes munkatárs és sok éhes száj. Ja és egy apróság: a receptúra. Ez a legnagyobb falat, mert én nem képzett szakács vagyok, nem recept alapján, dekázgatva, én bizony kóstolva főzök. Szerintem egyébként ez a normális, hiszen nincs két egyforma ízű sütőtök, sárgarépa, vagy bármi. Ha az egyik íz nem olyan, mint szokott, a többin is korrigálni kell és így szépen minden elmozdul. De ezért vagyok ott, ugye, hogy ezeket a mozgásokat terelgessem. Ez 50 adagoknál működik is, de 500-nál már sajnos nem. Szóval, neki kell veselkednem és valahogy papírra vetnem a tutit. Segítség, suttogta Micimackó...
A segítségről jut eszembe: a Frankfurti leves renitens magatartása, ön-és közveszélyes viselkedése miatt végleg lekerült az étlapról. Hát nem másodszor is felrobbantotta magát ez a végtelenül megátalkodott kuktaszökevény?! Az elsőnél jól megúsztam, háttal voltam a detonációnak, ami forró sárgarépákkal, kelkáposzta, virsli és kolbászkarikákkal dekorálta ki lakályos kis konyhámat és persze a hátamat is. De, bár jól összeégetett, a sérülések két- három hét alatt nyomtalanul eltűntek. Másodszor már ravaszabb volt, szemből támadott. Így most gyakran látogathatom a Honvéd kórház égési osztályát, és ezek a sebek velem maradnak jó darabig. Bár egy kedves barátnőm megjegyezte, hogy mit sírok, már úgysem akarok bikinimodell lenni, ugyebár. De azért nagy különbség van aközött, hogy csak nem akarok, vagy esélyem sincs, ugye! Mert egyébként természetesen semmi sem állna útjába egy ilyen pályamódosításnak, csak az a fránya Frankfurti.
És még valami: eredeti témáim, alanyaim, Londonba szakadt kettes és hármas rajtszámot viselő gyermekeim köszönik, jól vannak. Ketteske lediplomázván ideiglenesen itthon állomásozik, remélem nem úgy, mint annak idején és talán a közeli jövőben, a baráti szovjet csapatok. Ősztől valószínűleg masterre távozik második otthonába. Hármaska alapdiplomája birtokában gyakorlóévét tölti egy londoni építészirodában, hogy ősszel nekirugaszkodhasson a masternek. Neki már London az egyes számú otthon és bár ez a tény fájdalmas, de teljesen érthető. És persze itt van egyeske is, saját cirkuszi truppjával. Artistái meglehetősen zajosak és öntörvényűek, erre zsenge koruk ad némi felmentést. Csobánkai fellépéseiket repesve várjuk, de igen ritkán, egy-egy mozgalmasabbra sikeredett előadásuk után előfordul, hogy távozásuk is hasonlóan kellemes érzéssel tölt el.
