Hát ez az ami nem megy. Legalábbis nekem. Ideje belátnom, különösen, ha a legutólsó bejegyzésem dátumára sandítok, ami majd egy hónapja volt! Mióta ipari méretekben főzöm a levest, minden parlagon heverő anyai érzésem és aktuális dühöm a fazekakba vándorol. És bár a köldökzsinór London távolságból is működik, ezek a menő notting hill-i lakástulajdonos fazonok mintha kevésbé lennének skype-függők, mint a tavalyi csóró kis szobabérlők voltak. Persze egyetem mellett kürtőskalácsot tekergetni elég strapás lehet, de sejtésem szerint inkább arról van szó, hogy megszűnt a "kivertkutya" feeling és ők öten a klassz kis lakásban végre otthonérzik magukat. De hamarosan jönnek a szúrós kis ágacskák fémjelezte ünnepnapok, amikor a szülők szerepe erősen felértékelődik! Ennek megfelelően a srácok egyik szeme már hazafelé kacsintgat, de még kemény hetek állnak előttük (is).
Íme néhány a Boldog Ötök vacsoráiból. És nem a szemünk káprázik, ha az első fotón húúússst látunk! Ebből mostmár nem londoni embereink szenvednek hiányt, hanem a bajszos atya és én. Mióta hetente ötször reggeltől estig kis műintézményemben múlatom az időt, ahova bizonyos szabályozások miatt tőkehús nem jöhet be, húsnélküli leveseken élünk, amik egészségesek és finomak is, de vajon miért álmodozom hatalmas, szaftos, véres husikról? Kis boltom közben nagykorú lett, legalábbis olyan szempontból, hogy eltartja önmagát. Tapasztalt vendéglátósok szerint ez fantasztikus két hónap után, de én mint kezdő, önző módon mégis inkább azt várom, hogy mikor tart el engem is!
És íme a bizonyíték, hogy a kicsikék nemcsak esznek, isznak is. Maxi mindkettejük megdöbbenésére összetalálkozott a metrón régi ismerősükkel Christine Conigliaro-val, amit aztán tényleg muszáj volt a lakásukkal szemközti alkoholelosztó helyen megünnepelni....
