Forza Italia, avagy a rézfaszú bagoly visszatér?!

Namostmáraztáneléglegyen! Ha ezt hívják "mediterrán tavasznak" (meteorológusok szíves közlése), akkor köszi szépen, ugorhatunk. Csapjunk bele a közepébe, jöhet rögtön a nyár! Az agyammal persze tudom, hogy a Balcsi vízszintje...a talaj...a termés...és még ki tudja mi minden mennyit profitál a tavaszi esőből, de a kertünk a hétvégi hószakadás-elolvadás-zuhogó eső program után leginkább ragadós és büdös lekvárra emlékeztet, eredetileg hófehér és gyönyörű ebünk pedig varacskos disznóra hajaz. Ráadásul, miután a kerítésünket öntevékenyen átjárhatóvá tette, a büdös dög az utcán korzózik és jaj annak, akire hatalmas és térdig sáros csülkeivel barátkozási szándékkal ráveti magát. A panasznapnak ezennel vége is. Egyébként is, ha őszinte akarok lenni magamhoz, súlyos lelki válságom fő oka az eső mellett,  leginkább a Londonban töltött három nap. Soha nem volt még ugyanis ilyen látványos és fájdalmas az a szakadék, ami köztünk és a "hanyatló nyugat" között tátong. Csak sajnos nem a sajátos és nyakatekert, felcsökkenős, negatív emelkedős nermagyari értelemben. Mert minden ellenkező híreszteléssel szemben, a szakadék felé éppen mi robogunk. Azon pedig, hogy a Moody's leértékelés az elemzők szerint akár kormányválságig, sőt előrehozott választásokig vezethet Angliában, nos ezen kacagnom kell...Az angolok, köszönik jól vannak. Nem csúszik lefelé a fél ország, nem éheznek, nem fáznak, olyannyira, hogy pl egyetlen hajléktalannal sem találkoztam. A fiaim sem élőláncokkal múlatják az időt tanulás helyett, tanáraiknak sem kell önként és tömött sorokban egészéves szabadságra kéredzkedni, vagy nyugdíjba sietni az emeltfővel elvonulás okán. Ráadásul a saját sanyarú sorsunkon való borongás mellett azt kell olvasnom, hogy az a terrakotta színűre szoláriumozott talján bohóc diadalmasan visszatért?! Ebből csak egy következik: az emberiség menthetetlen. Semmiből sem okuló, hugyagyú idióták vagyunk, ennélfogva meg is érdemlünk minden, már elszenvedett és még ránkváró csapást. El is rohanok egy tetkószalonba és a sok manapság divatos, önmegvalósító, önkifejező testékszer helyett magamra varratom a divatjamúlt, mégis roppant kifejező, archaikus bájú "Üss!" feliratot.
A londoni csapat egyébként jól van. Szerényen, de méltósággal élnek és többé-kevésbé kielégítően táplálkoznak is. Mivel közeledik a második trimeszter vége, egyik szemükkel reménykedve hazafelé kacsintgatnak, hátha mégis megdobja valaki őket egy retúr típusú repülőjeggyel. A zord szülők (ezek mi lennénk tyúkapóval) ugyanis arra akarják kényszeríteni az ártatlan dedeket, hogy a tavaszi szünet egy hónapját kétkezi munkával töltsék, ezzel is elősegítve az utólsó trimeszter finanszírozását. Ezt az ötletünket  az érdekeltek nem fogadták ugyan önfeledt lelkesedéssel, de jó ideje tisztában vannak azzal a szomorú igazsággal, hogy mindennek ára van.    

Londonban hej, van számos utca...

Bármilyen meglepő, Londonban nem állt meg az élet, miután számtalan megpróbáltatás után végre felemelkedett velünk a szürkehasú gépmadár. A fiúk gyorsan regenerálódtak a háromnapos erőltetett gyaloglás után és már arccal a következő feladatok és persze a tavasz felé. Ricsi és alkalmi truppja már le is forgatta filmjét, aminek valamilyen történelmi eseményt  kellett feldolgoznia. A kis csapat, nagy szellemek, ha találkoznak jeligére egy közelmúltbelit szemelt ki arra, hogy kameravégre tűzze, mégpedig a londoni diáklázadást.

Ricsinek elég érdekes lehetett naponta drukkolni az otthoni srácoknak, közben emléket állítani a londoniaknak. A filmet egyébként operatőrként jegyzi, de mivel a vágó szerepére kijelölt kislány nem igazán tündököl ráosztott ideiglenes szakmájában és nem is szeretne túl sokat molyozgatni a művel, a társaságnak most jól jönnek Ricsi vágóként itthon és az előző filmnél, már kint begyűjtött tapasztalatai.  Azt hiszem a csajszi ezzel a mentalitással nem sokat fog időzni a filmes szakmában, bármelyik területnél kössön is ki. Ricsi ha valamit megtanult mellettünk, az éppen az, hogy a nap ugyan hivatalosan 24 órából áll, de egy film elkészítése közben ez a szám módosulhat. És nem lefelé. A forgatás és az utómunka közben az Oscar-aspiránsoknak még gyorsan össze kell kalapálniuk egy esszét is, és le kell adniuk a következő saját filmjük forgatókönyv-kezdeményét is. Ezt majd stúdióban kell leforgatniuk valamikor tavasszal. Hiúság Judit a neved mondhatnám, ha nem magamról lenne szó, de mindenesetre a májam erősen hízik, mióta Ricsi elárulta, hogy az esszét egyik kedvencemből, a Jules és Jimből írja. Truffaut drágám, hallod ezt?! 

Maxi viszont dolgos napjait a makettkészítésnek áldozza. Cinkostársaival egy londoni utca átmeneti, de boldog tulajdonosai lettek. Négy hét alatt ki kell találniuk,  aztán persze tervek és makettek képében villantaniuk is, hogy alakítanák át és milyen új funkciókat szánnak az időlegesen birtokolt területnek. Kíváncsi vagyok, hogy az ifjúság korlátokat nem ismerő fantáziája, vagy Bob herceg kicsit avitt és poros építészeti alapvetése győzedelmeskedik, azaz megdőlnek-e a hallhatatlan gondolatok:  "Londonban hej, van számos utca és minden utcán van sarok. És minden sarkon vannak házak és minden házon ablakok"? Szóval szörnyen elfoglaltak az építészpalánták is, Maxi még az ágyban tölthető idilli hétvégéket is beáldozza. A jutalom azonban nem marad el, mert bármi lesz is a négyhetes ámokfutás eredménye, a gyanútlan lakók elől rejtve marad, így esetleges jogos haragjuk sem fenyegeti az önfeledt tervezgetőket.

Amerika, London, Párizs...

Nagy meglepit hozott a hétvége, családi összeesküvésből kifolyólag meglátogathattam a fiúkat Londonban! Már január elején, mielőtt a két "kicsi" visszament volna a karácsonyozásból, lepacsizták, hogy februárban bátyjuk is kilátogat egy hétvégére, hogy megint végigjárják, azaz inkább végigegyék és végigigyák kedvenc helyeiket. A repülőjegy mellé aztán nagy titokban nekem is foglaltak egyet és csak az utazás előtt egy nappal világosítottak fel a turpisságról. Így aztán egyeskével péntek hajnalban egy méter házikolbásszal a kézipoggyászunkban nekivágtunk. London napsütéssel fogadott minket, ami persze csak ócska, turista marasztaló beetetés volt. Hamar beigazolódott, hogy jogos a fiúk minden panasza a kinti időjárással kapcsolatban. Mert a három nap legnagyobb részében hol esett, hol nem. Bement az ember száraz időben a metróba, mire tíz perc múlva kijött, már minden vizes volt. Az apró, permetszerű eső igazából nem is volt zavaró, de a három nap alatt húzósabb dolgokban is volt részünk.

 A fiúk a jó öreg Baker Street-en vártak minket és a terveknek megfelelően rögtön fejest ugrottunk a buszmegállóval szemközti Pret-be. Ez volt Oli kedvenc kávézója, szendvicsezője, amikor még ő is kint élt. A fantasztikus szenyákkal eltelve aztán emeletes buszokra cihelődtünk és megnéztük a fiúk miniatűr otthonát. A hír igaz, a pecó nem nagy. Amikor Duxy is beugrott egy percre beszélgetni, egyikünknek tapintatosan ki kellett menni a szobából. Viszont a ház és a környék is barátságos, nembeszélve a közeli parkról, ahol igazi, dús, sötétzöld, négyszázéves angol pázsit nő. Közlekedési szempontból is oké a dolog, mert a kertvárosi jó levegőről alig félóra alatt a belvárosi benzingőzben találhatjuk magunkat. Éltünk is a lehetőséggel és rekordidő alatt a King's Cross-on voltunk, ahol meglátogattuk Maxi egyetemét. Oli, aki a MOME-ra járt, döbbenten szembesült azzal, hogy milyennek kell lennie egy művészeti egyetemnek. Hogy milyen terek, könyvek, géppark szolgálják itt a srácokat.

 A képeken a makettműhelyek láthatóak. Az almás  cuccokkal teli teremről tapintatból inkább nem is teszek fel képet. Mindenesetre elég sok van belőlük, hatalmas a képernyőjük és egy hasonlóan nagy teremben várják a srácokat. A suli előtt hihetetlen nagy a nyűzsgés. Fantasztikus kaják csalogatják a fizetőképes éhezőket. Bátyjuknak hála, most a dedek is ezek közé tartoztak, be is küldtünk hát egy-egy óriási adag rózsaszínűre és omlósra párolt marhahusit és becéloztuk a Piccadillyt. Itt nyomban a Monthy Python-ba futottunk, de szó szerint. Michael Palin jött velünk szemben egy pompás bőrtatyóval a kezében. Sóvárogva bejártuk a Covent Gardent és környékét, láttuk Jamie itteni éttermét, aztán a kínai negyed, kisebb shopingolás és a kb 100 legyalogolt kilométer után hazavonszoltuk magunkat a szállodába. Lefekvés előtt persze még benyomtunk egy kis sört is a szálloda aljában lévő pubban, ha már úgyis ott volt, aztán másnapig búcsút vettünk a fiúktól és felkínlódtuk magunkat, hogy túraképes állapotba hozzuk megfáradt, sajgó és itt-ott vízhólyagos tagjainkat. Reggel a Hyde Park-ban indítottunk egy kis forró csokival és természetesen esővel, de még a barátibb fajtából. Mikor elkocogott mellettünk Joely Richardson ( gyengébbek kedvéért Anita a 101 kiskutyából, természetesen nem a rajzos változatból), kipipáltuk a második híres embert is. Ez a szám még féllel növekedett és nem azért mert Danny de Vito-val is összefutottunk, hanem egy Adrian Brody hasonmás mellett ebédeztünk. Nothing Hillel és a Portobello Road-val folytattuk, bár volt közben egy kis fish and chips is, ha jól emlékszem. És persze megint találtunk egy Jamie Oliver éttermet és boltot. Viszont azt a fránya vietnami teakészítő szerkezetet, amit Oli beigért egy kanálfüggő  barátnőnknek, na azt sehol sem találtuk, pedig kizárólag ezért talpaltuk majdnem végig a Portobellot zuhogó esőben.  Amikor viszont menekülési célból buszra szálltunk, jött a meglepi, ami persze a helyieknek és itt már közéjük kell sorolnom a dedeket is, nos nekik természetes volt. A sofőr ugyanis megállt egy sarkon és közölte, hogy váltás lesz, most tehát itt és most megvárjuk a másik sofőrt. Nekem rögtön eszembe jutott az "Amerika, London, Párizs, kérem maga nem normális" kezdetű örökbecsű. A váltó egyébként nyilván még kényelmesen megebédelt, mielőtt megérkezett, de ez nem volt gond. Mindenki békésen várakozott, mi is, hiszen legalább szárazon voltunk. Délután és este a Trafalgar, Bözsi néni kunyhója ( nekem nem jött be), és a Soho következett. Itt tört rám egy pillanatra a menekülési vágy, mert olyan tömeg hömpölygött körülöttünk, ami itthon elképzelhetetlen. Mint ahogy az is, hogy mindenki vidám, hangos, barátságos, ja és mindenki shoppingol! Már, ha emlékszik valaki arra, hogy mit jelent pusztán az öncélú öröm kedvéért vásárolgatni. És az egyik színház, mert ott még ezek is rendeltetésszerűen működnek, hatalmas betűkkel hírdette, hogy az aznapi darab főszereplője Helen Mirren. Valószínűleg ő is tök rendben van és nem kénytelen szinkronstúdiókban alázni magát napi ötezerért, hogy legyen mit ennie. Mert itt nemcsak a pázsit tekinthet vissza arra a bizonyos többszáz éves múltra. Na, ja. Tetszettünk volna angolnak születni, ugye. Egyébként, szeretnék mindenkit megnyugtatni, az este fő programjaként nemcsak pompásan megvacsiztunk a három fiú kedvenc japán éttermében, a Satsumában, hanem tök véletlenül belebotlottunk a fránya kis vietnámi cuccba is! Mégpedig egy köpésre az étteremtől, egy arab tea-kávé üzletben, ahol ráadásul egészen elképesztő illat volt.

Hát ilyet (is) ettünk. Szilvaborral, hogy otrombán dicsekedjek. Aztán ellátogattunk a fiúk gyerekkori barátnőjének, Pankának (és remélhetőleg nemsokára maguknak a fiúknak is) munkahelyére, egy sportbárba. Itt volt még egy gyors és alapos ivászat, majd fejes az ágyba. Másnap már a kis gurulós bőrönd és az ajándékoktól feszülő hátizsák (benne a nehezen megszerzett vietnámi szajré) társaságában és természetesen szakadó esőben ellátogattunk a Temze partra. Integettünk a Towernek, átmentünk a Milleneum Bridgen, megnéztük a  Globe színházat is, de Shakespeare éppen nem volt ott, biztos valami államtitkárnál kilincselt éppen. És részben az eső elől, meg a brigádnapló kedvéért is, beugrottunk a Tate Modern-be.

 

 Aztán elcuppogtunk a Baker Street-hez és könnyes búcsút vettünk ketteskétől meg hármaskától, és felszálltunk a reptéri járatra. A fiúk hazarohantak és félóra múlva már a jó melegben tömték a hasukat Duxyval. Nekünk viszont egyeskével most kezdődött a bónusz kaland. Ugyanis egy óra utazás után a busz lehúzódott és megállt a sztrádán. Jó darabig ácsorogtunk, anélkül, hogy tudatták volna velünk miért is tesszük. Oli persze békésen aludt, amíg fel nem bökdöstem. Nemsokkal később megtudtuk, hogy elromlott az ablaktőrlő és mivel szakad az eső, most inkább várunk. A következő járatok ( húsz percenként egy) majd szép lassan elvisznek minket. Itt már sejtettük, hogy ebből jól kijönni nem fogunk és igazunk is lett! Naná, hogy lekéstük a gépet, ami természetesen az utólsó aznapi volt. Mióta a három fiú még tavaly nyáron, amikor egy felvételi interjú ügyben ették-itták végig Londont, lekéste a repülőt és egy másik társasággal repültek haza nemkevés pénzért, ez úgyszólván hagyomány a családban. Mindenesetre a másnap reggelire gyorsan megvettük a jegyeinket (amit remélhetőleg a busztársaság kiperkál utólag), majd berendezkedtünk egy 15 órás várakozásra. Közben kint már nem is eső esett, igazi hóvihar dúlt egész éjszaka. Hajnali négyig próbáltunk a hideg csarnokban szunyókálni sokadmagunkkal. Tom Hanks sajnos most nem kéglizett velünk. Hajnali négykor aztán becsekkoltunk a nyolcas gépre, hogy bemehessünk a melegebb váróba. Bent viszont nemcsak meleg fogadott, hanem olyan élet, mintha dél lett volna. Iszonyú tömeg evett, ivott és shoppingolt lelkesen. Bevetettük magunkat a Pret-be, ezzel mintegy keretbe foglalva londoni tartózkodásunkat. Innentől az élet császárainak hittük magunkat, nem tudva, hogy a váratlan hóhelyzet meghaladja a reptéri személyzet képességeit és gépünk több, mint egy óra késéssel indul. Ezt az egy órát persze a puritán ülésekbe rögzítve kellett töltenünk. Viszont örömünkre magyar pilótánk volt, aki nyílván nem ismerte a jópofa angol szokást és nem állt meg menetközben sofőrt cserélni!

   

Január, február, itt a nyár?

Nekem a tavasz decemberben, a téli napfordulónál kezdődik, a nyár pedig Szent Ivánkor, júniusban ér véget. Mikor mindenki önfeledten nyaral, én gyászba borulok, mert hiába süt még este nyolckor is a nap, én már csak arra tudok gondolni, hogy lám, lám, megint rövidülnek a nappalok. Szóval én ilyentájt már tavaszt tartok, bár minden képzelőerőmre szükségem van, hogy fenntartsam a lelkesedésemet. A hétvégére beígért mínuszok és havazás is eléggé belerongyol télbúcsúztató farsangi hangulatomba. És amíg én itthon szokásos évi meccsemet vívom az időjárással, gyermekeim családegyesítést tartanak a ködös Albionban. A két kisfiút hétvégén meglátogatja bátyjuk, úgyhogy reszkess London, söröket a pult alá! Mivel Oli is lenyomott egy évet a nyirkos városban, mondhatni hazamegy, tehát semmi cicó, semmi turistáskodás, semmi múzeumozás, helyette csukafejessel a pohár fenekére! Tavaly nyáron,  még mindhárman budapesti illetőségűekként, pár napos röplátogatást tettek Londonban. Kalandjaikra, melyekről azóta is bölcsen hallgatnak, azzal tették fel a koronát, hogy lekésték a hazafelé tartó gépet és kénytelenek voltak átszelni a várost, hogy egy másik repülőtérről a prosztó kékhasúak helyett a csicsás lilaorrúval térjenek haza, nagy anyagi veszteségek árán és természetesen jópár óra késéssel. Spongyát rá, jöhetnek az új kalandok! Maxi egyébként pár nappal ezelőtt turistáskodott egyet. Néhány csoporttársával tanulmányi kirándultak egy tengerparti kisvárosban, ami ígéretes helyszíne lehetne egy horrorfilmnek. Furcsa sötétszürke házai és használaton kívüli, elhagyatott atomerőműve pompás hátterül szolgálnának bármilyen vériszamos mókának, kacagásnak.

Ricsi viszont, aki jövő héten operatőrként domborít egy következő közös filmben, leendő tettestársaival együtt munkavédelmi eligazításban részesült. És bokros teendőik mellett a dedek azért arra is szakítottak időt, hogy gourmand hajlamaiknak áldozzanak. Néhány kisütésre totálisan alkalmatlan palacsintatészta összerittyentése után végre egy igazán látványos és élvezhető pite is sikeredett.