A sas nem kapkod legyek után, viszont babos borsót eszik kakaós spagettivel

Csakúgy mint itthon, ezen a hétvégén Londonba is bekíváncsiskodott a tél. Nem volt szép tőle, mégis ez az a ritka alkalom, amikor legalább annak örülhetünk, hogy nem New Yorkba születtünk. Élvezzük is ki, mert ez az örömünk sajnos gyorsan elmúlik! Londoni embereink inkább kicsi és rendetlen manzárdszobájukba kucorodtak a szélvihar és az ott egyébként szokatlan hideg, a rettenetes és fogcsikorgató plussz négy elől. Még a barátaikkal hétvégenként esedékes összeröffenésről is lemondtak, csak ne kelljen kimozdulni. Pedig bölcs előrelátással már szeptemberben kivitték a télikabátokat is, amiről azt hittük, legfeljebb januárban járatják majd meg őket egyszer egyszer az utcán. Hát nem. Ricsi állítása szerint itthon még sosem fázott tengerészforma kabátjában, de tegnap rendesen eláztatta az eső és plusszban átfújt rajta a szél is. Ez az opció nem szerepelt a választható lehetőségek között. Azt, hogy Londont nem az időjárása miatt szeretik, a dedek eddig is tudták. De azt is, hogy bár a nyár nem a legjobb, na de a tél legalább nem olyan havas és hideg, mint felénk! Szóval Ricsi és csoporttársai, akik eredetileg egyetemi feladatuk ügyében jártak el, azaz megkerestek egy Ralph Fiennes film helyszínéül szolgáló házat, a ház szemrevételezése után egy cukrászdában kértek menedékjogot. Az igazi londoni eső elől beültek hát  egy  Ms.Marple és Poirot után sikoltozó igazi angol cukrászdába, hogy virágos függönyök között igazi angol porcelánból igazi angol teát igyanak.

 

Maxi ezalatt könyvtárban és egyetemi foglalkozásokon múlatta idejét, valamint végre ő is elintézte bankkártyáját. Ez ugye a munkához szükséges, ám az sajnos még nincs. Az egyetemi munkaközvetítő ügynökség ugyanis még nem jelzett vissza, a két ifjú viszont bölcsen kivár. Mert a sas nem kapkod legyek után, inkább kivárja, míg a sültgalamb magától berepül a szájába!
Ez igen rátarti és előkelő hozzáállás, ám nem igazán kifizetődő. Mert az ember/sas néha megéhezik és ha éppen nem telik húsra, akkor összekotorja, ami a készletéből megmaradt. És akkor könnyen olyan fogásokkal találhatja szembe magát,  mint egy ízletes és kímélő babos, kukoricás, répás borsó, vagy egy ínyenc kakaós spagetti. Jó étvágyat!

A király beszéde és a nagy októberi fagyiforradalom

Amíg itthon a hosszú hétvége felborította a megszokott menetrendet, a fiúk Londonban egy más időszámítás szerint élték tovább a hétköznapi életüket. Amivel persze szívesen elcserélném  a mi sajátosan magyar ünnepeinket. Különösen az államiakat, azon belül konkréten október 23-t, ami már régen nem ünnep, inkább az évenkénti kakasviadal ideje. A" gyere haver, mérjük össze, kié nagyobb" meccsbe persze családilag mi is beszálltunk, mint az előző két évben is. Kedves szokásunkká vált az elmúlt időkben, hogy különböző tüntetésekre járunk, ahol nem mellékesen rengeteg, azelőtt évekig nem látott régi baráttal, ismerőssel lehet összefutni. Ez egyrészt elég vicces, másrészt igen szomorú, mert valahogy nem volt a világképemben, hogy ötvenvalahány évesen majd tüntetgetni járunk. A tünti egyébként programnak jó is volt, meg nem is. Jó volt megint sokan lenni, meleg volt, a nap is sütött, fagyi is volt, de a lényeg ott a színpadon megint ritmustalanra sikeredett. Mert milyen tüntetés az, ahol nem a szónokokra figyelünk, hanem napozunk, fagyizunk és dumcsizunk a körülöttünk állókkal? Mindenki legalább háromszor annyit beszélt, mint amit végig lehet hallgatni, ezért állandóan megtört a figyelem és a szervezők gyakran  kiengedték a kezükből a dolog irányítását. Megengedhetetlen lyukak voltak két megszólaló között és sajnos a Millások még mindig nem vették tudomásul, hogy tömeghez beszélni, az nem ugyanaz, mint okosakat mondani baráti társaságban, vagy jó cikkeket írni otthon a fotelban ülve. Emiatt a szónokok egy része inkább ártott, mint használt és csak azért várt mindenki türelmesen, mert kíváncsi volt Bajnaira. Aki viszont meglepően jó volt. Nemcsak jó dolgokat mondott, mert az azért várható volt, hanem  a show is rendben volt. Nyilvánvalóan megtalálta a maga Geoffrey Rush-át és átesett egy gyorstalpaló beszédképzésen, mert félszeg úrifiú külsejéhez képest meglepően határozott, sőt szuggesztív volt az előadás.

Persze ezen a hétvégén azért Londonban is akcióztak az utcákon, de ott ettől nem bolydult fel az egész város. A fiúk például egyáltalán nem találkoztak tüntetőkkel. Bár az ember ágyába ritkán járnak idegenek tüntetni és a dedek vasárnap biztos, ami biztos, egész nap melegen tartják a vackot. Amikor mégis elhagyja ezt a biztos pontot, Ricsi gyönyörű képekkel gyarapítja London albumát.

Nevem Bond...

Tegnap éjszaka a Sas fivérek akcióhős oldalukról mutatkozhattak be. Történt ugyanis, hogy a Duxyval meghitt Honfoglalózással töltött este után elégedetten kómáztak, majd feleszméltek arra, hogy valaki kétségbeesetten kiabál az ablakuk alatt. Kidugták fejüket és Duxyt vették észre, amint egy vizes törülközővel a fején ácsorog az utcán és szívhezszólóan bebocsátásért könyörög. Kiderült, hogy zuhanyozás közben kizárta magát átmeneti otthonából, mert a szoba elfoglalásakor sajnos átsiklott a zár legfontosabb sajátossága fölött. Mivel gyakorlatilag idegenek élnek együtt a házban, a szobák zárhatóak. Ahhoz hogy ne záródjon be az ajtó amíg főz, vagy éppen zuhanyozik a tulaj, és ne kelljen kulccsal a nyakban vécére járni, elég ha a körlet elhagyása előtt ügyesen benyomnak egy pöcköt. Duxy ezt nem tudta, ennek következtében hipphopp hontalanná lett. Szerencsére nem egyszál törülközőben indult neki a késő esti tisztálkodásnak, így kabát nélkül ugyan, de legalább felöltözve, sőt törülköző stólában szerenádozhatott a fiúk ablaka alatt. És mindezt természetesen zuhogó esőben! A hős férfiak nyomban megszervezték a mentőakciót. Összeraktak egy kezdetleges betörőkészletet abból a pár szerszámból, amit a londoni számkivetésbe magukkal vittek. Sajnos kiderült, hogy Duxy mielőtt átrongyolt ninózni hozzájuk, még gondosan beküldött egy hajtűt a zárba és ezzel gyakorlatilag eltömítette. De sebaj, mert a krimiken és James Bondon nevelkedett Ricsi előkapott egy plasztikkártyát, a nagyoktól ellesett módon bedugta az ajtórésbe és pár perces fárasztás után kinyitásos győzelmet arattak. Duxy pedig boldogan visszafoglalta azt a pár négyzetmétert, ami egy ilyen esős éjszakán  a mennyországot jelentheti.
A tegnapi sikeres mentés után, ma újabb győzelmet aratott a trió. Öt hét vágyakozással a hátuk mögött, Ricsi ma végre elkészítette első saját finanszírozású húsételüket. A teljes Heinz felhozatal bepróbálása után a tegnap leárazottan vásárolt marha végre beváltotta várakozásaikat.

 Zöldséges ragu formájában és tésztával halózták be rekordidő alatt és végre mindhárman eljutottak a vasárnapi ebéd utáni nirvána oly nagyon hiányolt állapotába.    

Bud Spencer és a bázisugrás

Nagy napra ébredtünk, a fiúk ma igazi húst vásároltak! Ráadásul marhát! Ez a megtiszteltetés egyébként először történt meg velük immár öthetes londoni tartózkodás után. Mert a hús luxuscikknek számít, különösen kis hűtőkapacitással rendelkező mezei szobabérlők számára. De többkiló Heinz babkonzerv és nemkevés házilagos kivitelezésű tésztaétel beabrakolása után rá kellett ébredniük, hogy Bud Spencer talán mégsem a mértéktelen babfogyasztásnak köszönhette férfias külsejét és bírt akkora pofonokat leakasztani, inkább a mellé elfogyasztott marhahúsnak.

 

Legott buszra kaptak és éppenhogy megcsíptek egy félkila leértékelt bífet pár perccel a lejárat előtt. Futva hazavitték és azon melegében (hidegében) bevágták a fagyasztóba, ezzel időlegesen megmentve szegény állatot az enyészettől. Ha holnap gyorsan kiolvasztják és sikerül elkészíteniük, mielőtt bezöldülne és saját lábán elmenekülne, akkor megvan a tuti módszer. Ölts álruhát, kevéssel zárás előtt támadd le a legközelebbi Iceland kirendeltséget, túrd fel a hűtőpult kínálatát és kotorj elő valami kishibás,  legszebb napjain majdnem túllevő húsneműt. Közben arra azért figyelj, hogy piros fehér zöld csíkozás még véletlenül se díszelegjen rajta, mert ételfestékkel bífesített porkot enni csak fokozottan kalandvágyóknak ajánlott,  bázisugrás helyett! Szóval kapd fel a zsákmányt, futtodban fizesd ki, mert az idő egészség, tekintve a rohamléptekkel közeledő lejáratot és rohanj! Az így megszerzett marha most a fagyasztóban vár, amíg a séfek eldöntik, hogy zöldséges ragu, vagy egybesült marhafasírt formájában szeretnék elfogyasztani. És mivel hűséges típusok, a mai menü szintén az Iceland kínálatából származik, valami kicikét cípősz kínai gezemice. És hogy miért kell mindehhez álruhát ölteni? Mert Londonban az Icelandban vásárolni majdnem olyan snassz, mintha itthon Aldis szatyorral a hónunk alatt rontanánk be a Liedl aktuális akciójára. Az én elkényeztetett drágáim pedig már a zacsik puszta látványától is hidegrázást kaptak. Most viszont kénytelenek átértékelni shoppingolási szokásainkat. Holnap délben pedig szkájpra kapunk és együtt főzünk!

Dr Jekyll és Mrs.Hyde

Az előző bejegyzésem után kicsit gondolkodóba estem. Jude Law sálja ugyanis komoly emelkedést hozott sajátos öngyógyító blogom látogatottságában. Örökké kutakodó, kákán is csomót kereső, gonoszabbik énem azonnal agyalni kezdett. Vajon a hírességek apró kis titkaira kíváncsi bulvárfanok kattintottak rám és húztak is tovább csalódottan, vagy a metroszexuális férfidivat iránt fogékonyakat vezettem meg a csalfa címválasztással? És vajon hogy reagáltak arra, amit kaptak? Mert egy biztos, nem ők a célcsoportja egy kielégítetlen anyai érzéseit gonoszkodó poénok mögé rejtő ötvenes  szemérmetlenül kiteregetett lelkiéletének. Másfelől, az élet úgyis tele van váratlan veszélyekkel, talán ez is belefér. Úgy döntöttem, hogy aki elcsábul egy magát kellető, mutatós címtől, magára vessen!

 Londonban egyébként a helyzet változatlan. Az egyetemek újabb jópontokat zsebeltek be a dedektől, az előadások érdekesek, a feladatok inspirálóak. Ez pedig nagy szó, mert nem könnyű annyira elbűvölni két, otthoni ízekre éhező "szalmaárvát", hogy ne itthoni meghitten büdös és rendetlen vackuk után sóvárogjanak. Pedig tényleg nem, és ez sokat elárul arról, hogy rekordidő alatt megtalálták a helyüket Európa egyik legnyirkosabb városában. Maxit sikerült a záporozó feladatokkal teljesen leterhelni, pedig ez nem könnyű, ő ugyanis hosszútávfutó típus. Viszont éppen ilyesmire vágyott, hát most megkapta. És mindezt egy helyen,  nem kell az ELTE és a kedvenc rajziskola között cirkulálnia, mint itthon. Ricsi első filmje egyértelmű siker, a forgatásnál hasznát látta itthoni előtanulmányinak, a fogadtatása pedig még inkább rendben volt. Komoly és érdemi vitát váltott ki, hogy a társaság egyik fele komédiaként fogyasztotta, a másik pedig drámaként, végül megállapodtak abban, hogy mindez benne van az anyagban, éppen ez az alkotói szándék. Most már a következő filmre készül a társaság, ez most egy közös mű lesz, amiben egyikük operatőrként, másikuk rendezőként, vágóként, gyártásvezetőként, vagy éppen színészként működik közre.
Az egyetlen hektikus eleme a srácok új életének nem más, mint kicsi háztartásuk közös vezetése. Maxi, mint azt már itthon megszoktuk, nagytakarítások idején véletlenül sosem tartózkodik a körletben. Ricsi jobb híján nekiáll egyedül, közben persze gyakran megemlékezik rólam is. Ez volt a metódus már akkor is, amikor két hónapig Sena és Marci nevű beújított családtagjaink pasaréti házára vigyáztak édes kettesben. Viszont kárpótlásul Maxi néha konyhatündérré változik és különböző ínyencségekkel lepi meg dúzzogó bátyját. Ma borsófózelék és bundáskenyér szerepelt az étlapon. Hosszú és kimerítő beszélgetést folytattunk ezügyben, majd mire nekiállt főzni, az elhangzottak fele kipottyant Maxi fejéből. De végül kisebb kanyarok és korrekciók után elkészült a borsóvarázs fantázianevű cucc.




A faszbukra feltett kép ugyan némi zavart okozott, de Ricsi a nagy mű elfogyasztása után meglepő elégedettségnek adott hangot. És végülis minden elhivatott séf ezért dolgozik.  

Jude Law sálja vajon elválaszt, vagy összeköt?

A hétvége a legifjabb klapec jubileumi ünnepségeivel telt. A fő ajándék egy emeletes ágy volt, melynek felső szintjét bátyja bitorolja, az ünnepelté a szuterén, mely kuckóként is funkcionál, ám sajnos van egy szülői szempontból hatalmas hiányossága. Nincs rács, ami a dedet sakkban tarthatná. És mivel két éves önálló akarattal rendelkező férfiemberről lévén szó, az első szabad éjszakáját naná, hogy nem alvással töltötte.

Közben londoni embereinknél is zajlik az élet.. Ricsi beadta az LCC keretei között készült első filmecskéjét, a következő napokban a forgatási szövetségre lépett brigádok kiértékelik egymás munkáit. Persze a megrendelő, azaz a tanáruk vezetésével, aki előzetesen csupán méltányosságra és tapintatra intette a feleket.  És, hogy valami tutival induljon a hét, megnéztek egy klasszikust is közösen. A Jules és Jim régi kedvencem, rendszeresen megnézem, és persze hogy Ricsi is látta már. A száznégy diákból rajta kívűl még talán huszan voltak így. Hogy ez jövendő filmesek esetében jó arány, vagy nem, ezen persze lehetne vitatkozni, de a társaság ötöde legalább biztosan hallotta már Truffaut nevét. Maxinak viszont  esszét kell írnia egy tetszőleges budapesti középület építésének történetéről, beleértve természetesen az építés közben felmerült anomáliákat, megoldandó problémákat. Naná, hogy a CET lett a téma! Nem is kellett sokat kurkásznia a neten, szinte az ölébe ömlött a rengeteg, leendő építészek számára súlyosan egészségkárosító anyag arról, hogy lesz egy fantasztikus látomásból rémálom. Rémálomról jut eszembe, Maxi bankkártya ügye még mindig a levegőben lóg. Hálistennek Londonban sem tökéletes minden, és jó is, hogy így van, mert ha nem így lenne, talán már kiürült volna önfarkába előszeretettel harapó kicsi országunk.

 

Szóval bürokrácia Londonban is van, rosszindulatú hivatalnok is akad és talán a szabályok sem mindig egyértelműek. Más magyarázat ugyanis nem jut eszembe, ha két, önkéntes számüzetésben élő dedemre gondolok, akik mindketten magyarok, egyetemisták, ugyanott laknak, ugyanannyi a jövedelmük (0) és egyikük tudott bankszámlát nyitni, a másik nem. Pedig bankszámla a részmunkaidős álláshoz is kell. Mert most ez a projekt következik. Bejelentkeznek az egyetemmel kapcsolatban álló munkaközvetítőhöz, ahol leadják, hogy mely napokon tudnának dolgozni és ennek alapján szórják szét őket olyan helyekre, ahol a munkaerő darabszámra kell és nincs szükség semmiféle eszmei folytonosságra. Ilyen beosztás például a Mekdonyó sültkrumplibrókeréé, vagy egy mosogatásügyi főelőadóé valami forgalmas étteremben. Hogy az autómosó keréktárcsafényező-supervisoráról ne is beszéljünk. Ezek a becserkészhető állások közül bevallottan a szellemi mélypontot képviselik, ám ha mindketten dolgoznak, akár hetente csak egy-egy vacak kis napot, máris a költségeik felét összekalapozták. Amellett, hogy tökéletesen berendezkedtek, hogy teljesjogú angol egyetemi polgárokká váltak és hogy maguk is az általuk eddig annyira irígyelt londoni illetőségű, judelaw-módra megkötött sálú csávók lettek, azért a honvágy apróbb jelei már kikandikálnak a szkájpos beszámolókból. Különösen hétvégén és azonbelül is elsősorban Forma1 hétvégéken és persze ebédtájban. Ricsi Alonsó iránti feltétlen rajongása a csobánkai kanapén elterülve együtt nézett futamoknál tudott kiteljesedni. Most tv előfizetés hiányában valami angol kalózközvetítést kukkol a laptopján és sajna nem kap vigaszfalatokat sem, ha rajongásának tárgyát már a rajtnál kipöckölik a játékból fakezű kollégái. És persze hiányoznak a tálcázós esték is, amikor a szőnyegen elterülve, valami jó kis filmet nézve együtt vacsoráztunk. És bár az a természet rendje, hogy a bölcs szülők kilökjék túlkoros fiókáikat a fészekből, de valahogy mostanában mi is londoni módra hordjuk a sálunkat, már csak az összetartás kedvéért is. 

         

sör és pezsgő

Ma van egy hónapja, hogy két kicsikénk a nyirkos britt szigetekre költözött. És miközben életük legizgalmasabb heteit élik a folyamatosan pörgő Londonban, itthon mintha egy más időszámítás szerint telnének a napok. Amolyan magyarosan, egyet előre, kettőt hátra módra intéződik minden. Semmi sem úgy működik, ahogy az logikus lenne, sőt leginkább már nem is működik. Az ember eltervez valamit, sokáig dolgozik rajta és mire végre célbalihegne, kiderül, hogy nincs is cél, vagy már nem ott van, vagy nem úgy, de mindenesetre az eredeti elképzelés totálisan érvényét vesztette. Ilyenkor legszívesebben feltennénk a láthatatlanná tevő sapkát és kiiratkoznánk ebből az egész reménytelen  kuplerájból. De mert az ország és benne jobb híján mi is, átállt egyfajta "reményhalmegutóljára" üzemmódra, újra és újra nekigyűrkőzünk és teljes erőből falnak megyünk. B tervünk azon kívül, hogy valami tengerparti kisvárosban saját készítésű kagylónyakláncot árulunk balek turistáknak, egyébként sincs. És persze a tengerpart mostanában egyre neccesebb, mert hova is mehetnénk: Görögországba,  Olaszországba, Spanyolországba?!  Szóval egyelőre mégis inkább maradunk, de nem a bőgatyás, árvalányhajas, turulos magyarságunk miatt, hanem csak jobb híján.  Meg aztán itt van a családunk maradéka, ami ráadásul elsőszülöttünk mohósága miatt örvendetesen megszaporodott . Sosem volt még ennyi rokonunk, az unokákon kívül egy egész "te gyereked, én gyerekem, mi gyerekünk" típusú őrült kompániát is kaptunk. És ne felejtkezzünk el a másik nagymamáról sem, akivel egyformán vonzódunk a pezsgőhöz és a Scrabble-hoz. Na jó, a pezsgőhöz  azért kicsit jobban.

 A londoni bagázs egyik fele közben még mindig az articsóka bűvöletében él és egyre szebb rajzokat küld a végstádiumban lévő zöldségről. És pihenésképpen időnként megörökíti bátyját is az örökkévalóságnak. Másik fele pedig leforgatta első kinti filmecskéjét.

  

 Persze nem ment minden símán.  Mivel közterületen forgatott, egy kemény napot a forgatási engedély megszerzésére szánt, de sikerült, megszerezte. Majd kiderült, hogy a csoport tagjai félreértették a feladatot, ezért újra kellett forgatni az összes filmet, kivéve Ricsiét, akinek viszont az ideje egy részét át kellett engedni szerencsétlen kollégáinak. Már csak a kiértékelés van hátra, ahol a tanárokon kívűl ők maguk is véleményezik majd egymás zsengéjét.  Sanszos, hogy a fiúk a héten eléggé kifáradtak,  mert tegnap már egy mezei sültkrumpli elkészítése is csak távirányítással  sikerült. Az eredményről nem számoltak be, de a biztonság kedvéért este még jócskán leöblítették sörrel. Pár barátjukkal belevetették magukat a londoni éjszakába. Ezt a kihágást nem gyakran engedhetik meg maguknak, de az évforduló az évforduló, még akkor is, ha csak egy hónapos.  

Szabolcska Mihály Londonországban, avagy az articsóka sikolya

Az első hét mindkét srác számára elég sűrűnek bizonyult.  Maxi ellátogatott az egyetem által megjelölt piacra és egy articsóka boldog tulajdonosaként tért haza. Bár a rajzok gyönyörűek lettek, a tizensokadik skicc után alábbhagyott a lelkesedése, és az elszenvedett attrocitások miatt a modell, azaz maga a gyanútlan articsóka is rohamos hanyatlásnak indult. Ráadásul az alapos tanulmányozásnak köszönhetően emberi fogyasztásra is alkalmatlanná vált, így a fiúk elestek attól, hogy végre egyszer igazi ínyencség kerüljön a fazekukba.

Bár Maxi több napot áldozott arra, hogy elmélyítse barátságát a jobb sorsra érdemes articsókával, mégis Ricsi húzta a rövidebbet egyik első feladatával. Két képről kellett leírni pár szóban az első benyomásait, majd ezekből a szavakból verset eszkábálnia. Mindezt magyarul és angolul is. Majd, miután csoporttársai "más cerkájával a csalánt" jeligével az övét találták a legjobbnak, kénytelen volt irodalmi zsengéjét a teljes évfolyam előtt előadni. Mikrofonba, hogy szenvedése teljesebb legyen!  Ricsi, aki magyarul sem a szavak embere, így lehetőséget kapott, hogy nagy nyilvánosság előtt egyszerre debütáljon költőként, műfordítóként, valamint versmondóként. A léc rezgett ugyan, ennek ellenére, a produkció után emelt fővel, bár kicsit reszketeg lábakkal távozott. Mint utólag elégedetten megállapította, nem volt akkora égés, mint lehetett volna. Viszont ennél keményebb megpróbáltatás már nem jöhet, ha csak a hattyú halála nem, csinos fehér tütüben előadva. A következő feladat egy filmecske leforgatása, melynél vetésforgóban segítenek egymásnak a csapattagok. Ez végre az a terep, ahol Ricsi otthon érzi magát, és pontosan ez az, amiért váltott az otthoni bölcsészkarról az LCC-re.

 Bokros teendőik miatt, egyebek mellett a gasztronómiát is kénytelenek voltak hanyagolni a dedek az utóbbi napokban. Tányérjukon ilyenkor állandó barátjuk, a Heinz babkonzerv jut főszerephez. Most, mint büszkén beszámoltak róla,  ráadásul leárazva és igen nagy kiszerelésben jutottak hozzá az életmentő cucchoz.  Csak remélni tudom, hogy a fokozott bab-bevitel nem hat hátrányosan társasági életükre. Mindent összevetve, az első egyetemi hét hozta azokat az elvárásokat, amikért ezt az egész kiköltözős kalandot bevállalták és az angolul létezés sem jelentett problémát egyiküknek sem.  Az itthonról sasoló szülők keble pedig dagadhat a büszkeségtől.

Mit főzzünk ma magunknak...

Este a napközben elérhetetlen Maxit is sikerült levadászni szkájpon. Úgy tűnik, az első nap egyenlege abszolút pozitív. Maxi elégedett tanáraival és a programmal is, és megkapta az első igazi egyetemi feladatot. Egy megadott londoni piacon valami apró tárgyat kell vásárolnia, amit előbb kívülről és belülről is alaposan meg kell ismernie, majd egy "szkecsbukban" részletesen feldolgoznia.

Ricsi is megkapta első munkáját, amihez társakat is kapott. Angol, francia-japán és olasz csoporttársaival egy Londonban játszódó 1999-es filmet kell ugyanúgy szétszednie, ki-befordítania és kielemeznie, mint Maxinak a piacon lőtt vásárfiát. Maxi a következő napot ennek a feladatnak szenteli, Ricsi viszont ma is beveti magát az egyetemre. Reggeli örömhír még, hogy végre megérkezett a Ricsi itthoni számlájáról átutalt pénz az újdonsült kintire, bár a bankkártya mellé még mindig nem kapta meg a pinkódot. De így már legalább a kezük ügyébe került a stex, és már ez a tudat  is némileg komfortosabbá teszi az életüket.  Közben a szobájuk is komfortosabb lett. Kaptak egy-egy asztalt és széket, valamint hazacipelték azt a hatalmas rajztáblát, amit Maxi, kicsit ugyan rizikózva, még itthonról lőtt magának az e-bayen.

A szoba így is puritán, bár most már sokkal zsúfoltabb. Erre persze rátesz az a szokásuk is, amit még itthon fejlesztettek tökélyre, hogy előszeretettel tárolják az összes ruhájukat  bútorokon, kilincseken, csilláron és egyéb arra alkalmas tereptárgyakon. És mivel minden évszakra felkészülve távoztak, van anyaguk bőven. Az egyetemi elfoglaltságuk mellett azért felfedezték a környéket is. A közelben találtak egy parkot, ahol nemcsak futni lehet, hanem szabadtéri kondigépeken szálkásítani is. Így, ha a Mr Universe címért jövőre még nem is indulhatnak, legalább egy kis izmot felpakolhatnak a kiálló csontocskáikra.  A saját főztjük ugyanis rekordidő alatt leszámolt az itt ott még meglévő babahájjal. Soros ínyesmesteri próbálkozásuk szintén az olasz konyhaművészet ellen intézett támadást. Spagetti ala carbonara, még alább Sasfiúk.  A receptet SOS prezentáltam szkájpon, a másik oldalon izgatott kutakodás hallattszott a hűtőből. A szükséges alapanyagok közül tulajdonképpen csak a tészta, a tojás és a sajt állt rendelkezésre. Vaj helyett sajnos zsírt vásároltak a srácok, a csomagolás megvezette őket. Mivel itthon zsírt semmire sem használunk, nagy kihívás lesz kitalálni, hogy hogy lehet emberi fogyasztásra alkalmassá tenni. Mert a szűk anyagi keretek miatt a legkézenfekvőbb opció, vagyis a kikukázás, szóba sem jöhet. Szóval vaj helyett olaj, pipa. Tejszínben sem dúskált a frigó, hát behelyettesítették tejjel, pipa. Bacon helyett beugrott egy kis maradék felvágott, ezek után már ez is tök rendbenlevőnek tűnt. És elkészült a nagy mű, a spagetti ala mink van itthon. 

Ha a kép alapján valakinek kedve támad elkészíteni, íme: végy egy kicsivel több olajat, mint az ideális, tegyél bele fokhagymát, kicsit égesd meg, dobd rá a maradék húsárút, lényeg, hogy ne legyen zöld, szórd rá az olaszos fűszerkészleted javát, közben főzd túl a tésztát, szűrd le, dobd rá az olajban tocsogó ezmegazra, verd fel a tojást a tejjel, löttyintsd rá az egész katyvazra és vedd le a tűzről, mielőtt teljesen elkészül. Ha van sajtod, reszeld rá, ha nincs az sem baj, legalább nem vész kárba. 

A D-day...

Az első nap az egyetemen. A fiúk teljes elmúlt fél éve erről szólt, remények és kétségek között ingadozva végig erre a napra vártak. Két hete pedig már Londonban dekkolva teszik ezt. Eddig mindent közösen intéztek, innentől egyedül veszik fel a harcot az elvárásokkal, feladatokkal, a nyelvi és kulturális nehézségekkel.  Maxi kezdett korábban, már tíz körül megjött az első üzenet tőle. "Eddig minden jó, lefényképeztek, februárban Isztambulba megyünk tanulmányi kirándulásra!"  Azóta nincs hír, de Maxitól ez is különös kegynek számít. Ö maga szereti intézni az ügyeit, nem kér sem támogatást, sem beleszólást tőlünk.  Pici kora óta egyszerre féljük és tiszteljük sajátosan magányos, fura természetét, akarnokságát, amivel végigviszi, amit kitűzött maga elé. Egy felületes szemlélő, sőt, elkeseredett, vagy dühös pillanatainkban néha mi is hajlamosak vagyunk szimplán önző dögnek látni ezt az elképesztő pasit, aki már veszélyeztetett magzatként is keményen megharcolt az életért és azóta is folyamatos harcban áll a világgal, semmi és senki nem számít neki, csak a cél, ami előtte lebeg. De ha jobban odafigyelünk, akkor az elszántsága mellett feltűnik talpraesettsége, tehetsége, de apróbb bizonytalanságai, kétségei is, és mindenek előtt az az önzetlen és erős kötelék, ami sok sok problémával és hozzá hasonlóan túl korán született kedvenc unokaöccséhez köti.  

Ricsi nem sokkal később szintén bejelentkezett. Éppen leendő tanárai mutatkoztak be az évfolyamnak és ő megkönnyebbülten konstatálta, hogy mindent ért, pedig nemcsak brittek, hanem kanadai és holland is akad köztük.  Mivel ő egy évvel előbb érettségizett, az ő angolja kicsit kopottas Maxiéhoz képest. Bár tavasszal már sikeresen interjúzott Londonban, de az elmúlt két hétben az ügyintézéseknél szívesebben támaszkodott öccsére, ami persze számtalan konfliktussal járt. De most végre legördült a legnagyobb kő, ami egy ideje a szívét nyomta. Ricsi ugyanis merőben más személyiség, mint öntörvényű és ezért néha nehezen elviselhető öccse. Ő nem harcra született, kényelmesebb típus, szereti jól érezni magát, szeret beolvadni a társaságba. Láthatóbbak a bizonytalanságai, kétségei is, és ezért nehezebb  észrevenni érett gondolkodását, nagylelkűségét,  sokrétű tehetségét és azt a szívósságot amivel rácuppan az új feladatokra.

Hát ez a két "se veled, se nélküled" figura, akik babakoruk óta állandó rivalizálásban élnek, akik tökélyre fejlesztették egymás bosszantását és akik egymás ellenében fogalmazzák meg sajátmagukat, de mégsem tudnak egymás nélkül élni, most egyetlen közös kis manzárdszobában élve, együtt, de mégis külön-külön  beveszi Londont. És egy kis csemege az ínyenceknek: Maxi fiam, aki az itthoni konyhai alapozásnál már készített egy érdekes, a családban "répavarázs" címen elhíresült félig nyers és kicsit finom valamit, Londonban is nekirugaszkodott a répa párolásnak. Rízzsel és tükörtojással tálalva hibátlan vacsora lett volna, ha nem hánytak volna megint fittyet a répa puhulási szokásaira. Pedig kicsit vékonyabbra szeletelve biztos együttműködőbb lett volna. Viszont a design ígéretes, ami ugye alapkövetelmény három művészpalánta közös művénél! 

Ivás-evés Londonországban

És eljött a várva várt Freshers Week, a belépő a londoni művészhallgatók népes és sokszínű táborába! Mindenféle izgalmas programok, egyetem bejárások, bulik. Ismerkedés,  hol ipari mennyiségű alkohol kíséretében, hol szárazon.

 Ez a hét a büszkeségről, a boldogságról, a várakozásról, a reményekről szól. Persze színezi időnként egy kis félelem is, a pánik könnyű szele. Mert eljutni ide fantasztikus teljesítmény, Magyarországról különösen, de a neheze azért mégis most jön. Jövő héttől kezdődnek a dolgos hétköznapok.  És ez a fiúkra duplán igaz, mert  Londonban élő unokabátyjuk, Dani már szervezi leendő munkájukat. Ahhoz azonban, hogy dolgozhassanak, még szükség lesz némi ügyintézésre. Ami biztos, a bankszámla dolognak most már végére kell járni. Egyrészt kell a munkához, másrészt az itthonról utalt pénzt is arról tudják leszopogatni. És mivel nem akartunk felesleges kockázatot a sok készpénzzel, csak keveset vittek magukkal, a többi Ricsi itthoni devizaszámláján vár a sorára. De onnan csak átutalással juthatnak hozzá, ahhoz pedig kinti számla kell. Friss hír, hogy ez a számlanyitás nagynehezen és egyelőre csak egyiküknek  sikerült is. Ricsi végre megkapta a saját egyetemétől azt a bizonyos áhított papírt. Diadalmasan vitte is a bankba, de a múltkori kedves ügyintéző helyén egy morc asszonyszemély ült, aki közölte, hogy bár látja rajta az egyetemi pecsétet, de ettől még akár sajátkezűleg, otthon is barkácsolhatta, tehát ő azértsem fogadja el. Ricsi, aki temperamentumát sajnos tőlem és apámtól örökölte, azaz előbb robban, aztán kérdez, többször sikítva körberepülte az épületet, majd viberre kapott és beleüvöltötte panaszait a fülembe. Amikor lenyugodott,  nyomban elügetett egy másik bankba és félóra múlva egy bankszámla boldog tulajdonosaként távozott. Itt az is kiderült, bármilyen hülyén hangzik, különösen a Londonban egyetemre járó külföldiek nagy számát tekintve, hogy diákszámlát csak az nyithat, aki legalább három éve Angliában él. Ez maga a huszonkettes csapdája, de emiatt a külföldi diákok nagy részét a bankok három évig nem tekintik egyetemi hallgatónak. De a Lloyds-ban egy kedves ügyintéző megkereste Ricsinek azt a bankszámla típust, ami a legkedvezőbb díjfizetés tekintetében.  Szóval, végülis sínen van a dolog, már csak a bankkártya és a pinkkód megérkezését kell kivárni. Aztán ha ugyanezt Maxi is végigcsinálta, akkor végre teljes jogú londoni állampolgárok lesznek.  Sokirányú elfoglaltságaik mellett a fiúk a hétvégén komoly csapást mértek a gasztronómiára. Egy kis hazai ízre vágyva nekiálltak paradicsomlevest főzni, ami nálunk persze olaszosan dívik. Hosszadalmas egyeztetések és készletük  (majdnem gondos) átvizsgálása után megállapították, hogy készen állnak a kihívásra, majd nekiálltak és sebtiben összedobták első levesüket. Saját bevallásuk szerint jó lett, jó lett, de mégsem annyira...Az íze ugyan más volt, mint amit én csinálok, de azért bírták volna, ám az állaga problémás volt.

A mellékelt kép egyébként pontosan rámutat a bibire. A séfek tévedésből nem folyékony paradicsommal dolgoztak, hanem darabossal, ezért a bazsalikom, oregáno, fokhagyma hármasnak hála, tulajdonképpen spagettiszósz lett az elkészült mű.

Eredeti recept, azaz olasz paradicsomleves Csikesz módra: Két evőkanál olívaolajra rádobok egy babérlevelet egy gerezd szétnyomott fokhagymával. Egy evőkanál liszttel zsemleszínűre pirítom, majd felöntöm 5 deci hideg vízzel és egy doboz olasz paradicsomszósszal. Só, kis cukor, friss bazsalikom, oregáno és kész a leves, ami reszelt sajttal és esetleg fokhagymás pirítóssal is isteni. Igényesebb ínyencek a só helyett marhahúsleves kockával is készíthetik.

Ugyanez Sasfiúk módra: Az eleje tulajdonképpen ugyanaz. A paradicsom behelyezésétől azonban más felfogásban folytatódik a dolog. Mivel darabos volt a cucc, más lett az állag és valószínűleg az ízét is befolyásolták a savanykás paradicsomdarabok.  De azonkívűl, hogy nem pontosan az az íz született meg, amire számítottak, úgy hírlik a kaja így is működött. Külön szerencse, hogy idegenszívű hazaárulókként, mi az olaszos változatot kedveljük, mert betütésztával azért neccesebb lett volna!  A dolog tanulsága pedig mindössze annyi, hogy mindenkinek megvan a saját stílusa és ez a főzésnél is érvényesül.  Ahány szakács, annyiféle felfogás, éppen ettől lesz izgalmas a dolog. Hajrá fiúk, a legjobb helyen vagytok, bár Londonban már így is több séf esik egy négyzetméterre, mint bárhol a világon!